Volt már veled olyan, hogy távolról figyeltél egy embert és imádtad, majdnem felfaltad őt a nézéseddel? Valószínűleg akkor álmokban is éltél. Álmodoztál, hogy milyen lenne vele, mindig tervezgetted, hogy megszólítod..és aztán hogy örökre együtt lesztek... néhány lépést tettél is, de többet nem mertél, azt gondoltad, majd minden jön magától. És továbbra is távolról figyelted, csodáltad őt, vágytál rá, és közben reményekkel áltattad magad.

Aztán megláttad őt valaki mással és először nem tudtad felfogni mi történik, aztán megállt benned minden...És összeomlottál..

Ez egy tipikus történet...sajnos...

Hadd idézzem egyik nagyon jó barátnőm nagyon jó versét ezzel kapcsolatban...

Álom

Megtört emlék, csak egy elfelejtett álom

Melyet most újra átélek, bár nem akarom

Mert a létezés kulcsa lakozik benne

De nem mutatja magát; el van rejtve.

Megtört emlék, csak egy elfelejtett álom

Ágyamban zokogva a hajnalt várom

Mert nem tudhatom, hol találom meg

Vagy hogy egyáltalán meg találom-e...

Megtört emlék, csak egy elfelejtett álom

Az első napsugár elűzné bánatom

Mert nem gondolnék rá, csak játszanék

Mint minden nappal minden, ami él

Megtört emlék, csak egy elfelejtett álom

Mely folyton gyötör: el nem folythatom

Mert te vagy a létezés, te vagy az élet

De nem talállak, pedig kereslek...

Megtört emlék vagy, csak egy elfelejtett álom...