Régi, kopottas naptárom veszem elő,
egy százesztendős jövendőmondót.
Avult sárga levelek és
piros betük között motozok.
Elkárhozott levendula és zsálya levelek,
mindenike egy-egy bús imádság -
egy összekulcsolt kéz - Istenem, egy összekulcsolt kéz.
Piros és fekete komor számtenger,
egy bűnbánó arc fölibéd hajlik.
Vezeklő dervisként járom útaid
a kurta sorok közt.
Mi a szív és mi a szerelem? Regél
e mély örvényről egy sötét árnyék,
mely megnő óriásnyira naplenyugtakor.
Mi a szív és mi a szerelem, ha nem
aranyhárfa egy ködös erdőben, mely elnémul,
mire rejtekét fölleltük?
Mi a szív és mi a szerelem, ha nem örök
keresés a tünő dal után, fájdalom,
remény és nyugtalanság porbahulló rózsaszárnyain?
Kettőnek kell eljátszani egy dalt az Élet hangszerén.
Hol van az én pajtásom, akivel együtt játszhatok?
Kettősdileg ülnek a nagy hangszernél - Istenem,
mennyi disharmónia, mennyi félbemaradt dal.
Mi a szív és mi a szerelem? Fekete kővel,
fekete éjtszakában, fekete templomablakon
való behajítás.
Milyen szomoru, Istenem, milyen szomoru.